Egy Haur-Eskola, ami otthonná vált: Hogyan szőtte a közösség és a gondoskodás a családom történetét?

Az elszigeteltségtől a valahová tartozásig – Egy fiatal anya utazása Ategorritxóban

Amikor megszületett az első fiam, Sustrai, mindenki azt mondta: „Túl kicsi még ahhoz, hogy bölcsődébe menjen.” Csak öt hónapos volt. De nem volt más választásom. Az egész családom Olaszországban élt, a párom egész nap távol volt, és semmilyen helyi támogatásunk nem volt – sem anyagi lehetőségünk arra, hogy segítséget fogadjunk. A szülési szabadság véget ért, és a családi jövedelem a munkába való visszatérésemtől függött.

Még mindig emlékszem arra a napra, amikor először csengettem be az Ategorritxoba, a környék nyilvános haur-eskolájába. Akkor még nem tudtam, de ez a hely sokkal többé vált egy bölcsődénél. Biztonságos menedékké – mind a fiaim, mind az én számomra.

Az első pillantás rengeteget számít, amikor távol vagy otthonról

Újoncként Baszkföldön minden idegennek tűnt. De az első látogatáskor a kisgyermeknevelő hangjában és tekintetében érzett melegség valami változást hozott bennem. Úgy éreztem, hogy látnak. És ez az érzés – hogy szívesen látnak, nem ítélkeznek – a mai napig bennem van.

Szerencsére Sustrait felvették. Később a második fiam, Inar is csatlakozott hozzá. Ategorritxo napról napra többé vált, mint pusztán egy hellyé, ahol a gyermekeimről gondoskodtak – egy olyan hellyé, ahová tartoztunk.

A gondoskodás tere – gyermekek és szülők számára egyaránt

Minden reggel még utoljára megszoptattam a fiaimat, mielőtt „átadtam volna őket”. És minden reggel mindkettőnket szívesen fogadott a csoport.

Az a kis szoba sokkal több volt, mint játékok és apró székek. Ide érkezhettem fáradtan, megoszthattam az álmatlan éjszakáimat, tanácsot kérhettem, sírhattam, ha kellett, és nevethettem szűrők nélkül. Itt úgy éreztem, hogy nem egyedül nevelek gyereket.

Délutánonként gyakran leültem a földre szoptatni, beszélgetni a kisgyermeknevelőkkel, vagy egyszerűen csak pihenni egy kicsit, mielőtt hazaindultam volna.

A magánytól a helyi törzsig

Emlékszem, Ategorritxo előtt folyton a környékbeli parkokban sétálgattam, és fájdalmasan egyedül éreztem magam, azt kívánva, bárcsak mellettem lenne valamelyik régi barátom. De a haur-eskolának köszönhetően más szülőkkel is találkoztam – olyanokkal, akiket a pékségben, a játszótéren, a születésnapi bulikon láttam. Lassan kialakult egy támogató hálózat. Egy törzs. És ez mindent megváltoztatott.

Mert az anyaság gyönyörű, igen – de kegyetlenül nehéz is tud lenni. Főleg akkor, ha a családod messze van, és te még mindig próbálod otthonná tenni az új környezetet.

A kulturális csere és a fejlődés helyszíne

Ategorritxóban soha nem kértek arra, hogy hagyjam ott a kultúrámat. Ehelyett értékesnek éreztem magam az olasz hátteremmel. Ugyanakkor gyengéden megismertettek az euskera és baszk hagyományokkal – dalokkal, történetekkel és játékokkal, amelyek lassan a mindennapi életünk részévé váltak.

Otthon többnyire olaszul beszéltünk, de a haur-eskola révén a fiaimmal elkezdtük úgy érezni, hogy egy új kulturális talajban is gyökerezünk anélkül, hogy a régi gyökereket ki kellett volna tépnünk.

Támogatás az élet nehéz pillanataiban

Amikor felmerült egy mexikói munkaút, és Sustrai még csak 18 hónapos volt, teljesen kétségbeesett voltam. A bűntudat emésztett. De a pedagógusok – azok a nők, akik a horgonyokká váltak – ítélkezés nélkül támogattak. Meghallgattak, bátorítottak és segítettek, hogy működjön a dolog.

Amíg távol voltam, a gyakornok kisgyermeknevelő délutánonként még Sustraira is külön vigyázott. Úgy éreztem, hogy megtartanak – nemcsak anyaként, hanem álmokkal és felelősséggel bíró emberként is.

Közös hang gyermekeink jóllétéért

Amikor a városi tanács javasolta a haur-eskola konyhájának eltávolítását, nem akartuk elfogadni. A szülők és a pedagógusok együtt álltak ki azért, amiről úgy gondoltuk, hogy a gyermekeink megérdemlik. Mert az Ategorritxo nem csak a gyermekgondozásról szólt – arról is, hogy közösen teremtsünk egy olyan környezetet, ahol a gyerekek kibontakozhatnak.

A kör bezárása: Anyától a pedagógusig

2023-ban, amikor kisgyermeknevelő asszisztensnek tanultam, visszatértem Ategorritxóba – ezúttal nem anyaként, hanem gyakornokként. Az ismerős folyosókon sétálva új szemszögből láttam a dolgokat.

Csodálattal néztem a kisgyermeknevelőket – ugyanazokat, akik a fiaimat nevelték. Tanultam tőlük. És elképzeltem a kisfiaimat, ahogy valaha voltak: játszottak, tanultak, szundikáltak ezekben a szobákban.

Felismertem magam az anyák szemében, akik elhozták gyermekeiket. Ugyanazt a kedvességet akartam nekik is nyújtani, amit én kaptam.

Együtt építjük a közösséget

Egy haur-eskola sok mindent jelenthet: a gondoskodás helyszínét, a tanulás helyszínét. De mindenekelőtt a befogadás helye lehet – ahol a gyermekek, a szülők és a kisgyermeknevelők között kapcsolat szövődik.

Ategorritxóban az oktatók melegsége, humora és mély elkötelezettsége volt az, ami egy közintézményt valami többé varázsolt: közösséggé. Családdá. Otthonná távol az otthontól.